- Mi van?! – kérdezte ő.

- Az, hogy én a Faragó utca 7. szám alatt lakom. – mondtam neki.

- De az nem lehet. –

- Remélem is! Tényleg, nincs kedvem még egy fiúval is együtt élni. – mondtam.

- Hát nekem sem lányokkal! – vágott vissza.

- Na, mindegy nyugodjunk le és gondoljuk át a helyzetet. – mondtam. – Szóval te, azért jöttél ide, mert az én szüleim meghívtak, hogy lakj itt? –

- Azt hiszem.. – mondta zavartan.

- Ez simán ellehet hinni. Már csodálkoztam volna, hogyha nem csinálnak volna semmi h*lyeséget. –

- Szóval a szüleid, meghívnak egy idegen fiút, egész nyárra úgy, hogy van két lányuk. Ez kicsit sem gáz. –

- Most gyakorlatilag, azt mondtad a szüleimre, hogy totál idióták. Bár ez szerintem is, így van. –

- Te tényleg mindig kimondod, amire éppen gondolsz. – röhögte el magát.

- Megjöttünk. – mutattam egy kicsi fehér színű házra.

- Ti ebben laktok? –

- Nem, azért mutatattam erre, hogy megkérdezd ezt az értelmes kérdés. Persze, hogy itt!

- Nem kéne ilyen bunkónak lenni. – válaszolta sértődötten.

- Bejössz, vagy még itt várjak veled, míg be nem sötétedik.

- Inkább itt maradok.

- Jó, szia.

- Még is megyek!

- Akkor, gyere! – mondtam már kissé idegesen. Komolyan mondom, eddig csak a cicababa nővéremet kellett kibírnom, most meg csatlakozik hozzá egy értelmi fogyatékos! Hihetetlen! Beléptünk a házba, de úgy tűnt még csak mi ketten vagyunk itt.

- Szép ház. – mondta.

- Ja, gondolom.

- A szüleid, hol vannak?

- Valószínűleg dolgoznak nagyokos.

- Itt dolgoznak az emberek?

- Á, dehogyis. – mondtam gúnyosan.

- Az én szüleim nem dolgoznak.

- Nem jöttem volna rá.  – válaszoltam továbbra is gúnyos hangon. – Na, figyelj Fogyi! Én megyek a hátsókertbe kosarazni, te csinálj azt, amit akarsz.

- Mi az, hogy Fogyi!?

- Hát a neved. – mondtam nyugodt hangon.

- Az én nevem Domonkos!

- De a Fogyi jobban illik rád.

- Nem! És, amúgy is, mikor vendég jön, körbe kéne vezetni.

- De te nem az én vendégem vagy, így nem kell körbe vezetnem téged.

- Maradtam volna, inkább az iskolában. – morgolódott. Én meg azon gondolkodtam, hogy az igazgató dumál-e még.

- Na, mentem. – mondtam végül. És elindultam a kert felé. Út közben kikerestem a szekrényből a sportruhámat, mert ünneplőruhában nem túl kényelmes kosarazni. Utána megkerestem a kosárlabdát. A nővérem kifog nyírni. Hogy miért is? Mert a labdám átgurult az ő térfelére ezzel elérve azt, hogy miközben odamegyek, rálépjek néhány ruhájára, feldőltem a sminkes cuccait. És természetesen nem pakoltam össze. Egy fél órát kosaraztam.

- Megjöttem. – hallatszott egy hang az ajtó felöl. Letettem a kosárlabdát és az ajtóhoz mentem.

- Á, csak te vagy az. – mondtam unottan, a nővéremre nézve.

- Hogy érted, hogy csak te vagy az? Én vagy a legcsodásabb ember, a leg…

- Blablabla.

- Hogy vághatsz a szavamba!? Amúgy is, menj az utamból! Megkell igazítanom a sminkem. – mondta és elindult. Miközben ő ment, én azon gondolkodtam, hogy vajon Fogyi hova tűnhetett.

- Dorina! – hallatszott nővérem sipító hangja.

- Mi van?

- Mit csináltál a szoba részemen?

- Csak ott volt a labda, és ezért átmentem érte.

- Átmentél!? Tönkre tetted a drága ruháimat, és feldőltetted a cuccaimat.

- Jaj, de sajnálom. – mondtam gúnyosan.

- Na, jó, hogy is van az szemet, szemért, fogat, fogért! – ordította. Megfogott egy tűt és rohant a kert felé.

- Ne! – rohantam utána. Mivel én atlétikusabb vagyok, az ajtónál utolértem.

- Engedj!

- Nem!

- De! – ordított.

- Csodálom, hogy eddig még nem nyírtátok ki egymást. – jött egy hang mögülünk.

- Dorina, te hazahoztál egy fiút? – kérdezte döbbenten nővérem.

- Nem, de miért lenne az ennyire megdöbbentő?

- Mert rólad van szó. – mondta és hátra fordult. – Uramatyám! – döbbent le még jobban. – Te, te ki vagy? – mondta sokkos állapotban.

- A nevem Domonkos. – mutatkozott be.

- Dorina! – súgott nekem. – Ki ez a nagyon menő, szuper jóképű pasi?

- Ez előbb mondta, süket vagy?

- Jó, nem úgy értem. Hanem, hogy miért van itt?

- Inkább anyáékat kérdezd. – súgtam még neki.

- Nos, az én nevem Zsuzsanna. – mosolygott a nővérem legszebb mosolyával, Fogyira. – Örülök, hogy találkoztuk. De miért vagy itt?

- Én is örülök. – mondta Fogyi mosolyogva. – A szüleid meghívtak nyárra.

- Anya, apa eddig mindig utáltalak titeket, de most tettetek egy, olyan dolgot, amiért nagyon szeretlek titeket! – sipítozott nővérem és berohant a szobánkba, gondolom felhívni barátnőit, vagy ahogy ő szokta mondani barinőit.

- A tesód tök normális. – mondta Fogyi.

- Neked ez a normális?

- Igen, te vagy nagyon fura.

- Akkor, menj és beszélgess vele! – mondtam sértődötten és becsaptam előtte az ajtót. Elkezdtem kosarazni. A kosár mindig megnyugtat és, így hogy már nem csak a nővérem idegesít még megnyugtatóbb.

- Megjöttünk! – hallatszott szüleim hangja. Én meg elkezdtem feléjük rohanni.