Ez egy új írásom. 

 A nevem Alexa és most kezdem a tízedikes évemet. A becenevem, amin mindenki szólít Xa.

Az iskolám nevem Kistéri Általános és Gimnáziumi bentlakásos iskola, ahova elsőtől tizenkettedikig járnak diákok. Maga az iskola nem olyan nagyszám, de arra tökéletes, hogy mindennap kínozzák a szerencsétlen diákokat. A kollégium egy külön épületben van, ahova szünetekben lehet menni. A mi iskolánkban kicsit másként van minden, de erről majd később.

Az én drága szenvedő diáktársaim:

Borsca padtársam első óta és még azóta sem untuk meg egymást. (Boróka)

Han legjobb barátom negyedik óta. (Hante Ádám)        

Zali a pasim. (Zoltán)

Zokni, aki mindig segít. (Gábor, a nevének nincs köze a becenevéhez.)

Az elindulásom csodálatos reggelén:

Ani a nagymamán vagy hússzor elmondta tegnap, hogy pakoljam már be a nyomorék cuccaimat a bőröndbe, de én sosem hallgattam rá, így ez sem volt kivétel. Vagy száz millió ruhát halásztam ki szekrényemből és próbáltam begyömöszölni abba a nagyon pici, kis bőröndbe. Miután láttam, hogy ez úgy sem fog menni inkább hagytam, és elterültem az ágyamon. A rádióból valami agyon játszott popdal ment, amit egyébként nem szerettem, de nem volt kedvem fölállni. Megcsörrent a telefonom, amit csak azért hallottam meg, mert abból meg üvöltött a rockzene, szóval a szobámban teljes káosz volt. A táskába és körülötte mindenféle ruha, a kukám felvolt borulva, mert véletlenül felrúgtam. És két zene szólt együtt ordítva.

- Haló? – szóltam bele a telefonomba.

- Szia, Xa. Kész vagy?

- Még nem igazán.

- Mi ez a gagyi pop szám a háttérben? Ugye, nem változott meg a zenei ízlésed?

- Jaj, ne őrjíts már Han!

- Már itt vagyunk a házad előtt, gyere már.

- Mondtam, hogy még nem vagyok kész.

-  Lent leszel öt perc múlva, vagy mi cibáljunk le?

- Jaj, hagyj már!

- Öt perc, na csá! – szólt utoljára és letette. Felültem az ágyon körbenéztem és visszafeküdtem.

- Xa, drágám vendégeid vannak! – üvöltött fel a nagymamám.

- Küld föl őket! – ordítottam le. Kinyílt az ajtóm.

- Xa! Már negyedórát vártunk rád! – rivallt rám Han. – És mit fetrengsz itt, te semmibe veszel engem?

- A többiek hol vannak?

- Ne terelj!

- Nem terelek semmit.

- Aj, lent eszik a nagymamád sütijeit.

- Te miért nem?

- Mert, ha én is elkezdenék enni, akkor soha nem indulnánk el. És könyörgöm, kapcsold már ki a rádiót!

Feltápászkodtam, odasétáltam a rádióhoz és kinyomtam. Csend telepedett a szobára, vagy egy másodpercre.

- Mi ez a rendetlenség? Még be sem pakoltál? Miért van rajtad még mindig pizsama?

- Jaj, hagyj már Han.

- Menj öltözni, majd én bepakolok. – mondta. Én ráhagytam, felöltöztem, összefogtam a hajam és már kész is voltam. Meg Han is.

- Na, menjünk végre. – mondta. Lementünk a lépcsőn, a többiek ott ették a sütiket.

- Szia. – köszönt mindenki, én is visszaköszöntem nekik.

- Na, most indulunk! – parancsolt mindenkire Han. Lassan mindenki kivánszorgott a házból. Kivéve én meg a nagymamám.

- Szia, nagyi. – néztem rá.

- Szia, drágám. Vigyázz magadra, találkozunk télen. – ölelt át és én vissza öleltem. Kiléptem az ajtón és a kisbusz állt előttem. A buszt, egyébként minden évben Han bátyja, Ákos vezeti, aki most lesz harmadszorra tizenkettedikes, szóval nem valami okos. Beültem és azonnal indultunk is az iskola felé.