- Anya! Apa! Hogy tehettétek? – ugrottam eléjük. Ami miatt ők, úgy megijedtek, hogy ők is felugrottak.

- Dori, miről beszélsz? – kérdezte anyukám ártatlan hangon.

- Szerinted?

- Nem tudom.

- Hogy hívhattál ide egy fiút!?

- Ja, az. – eset le neki a tantusz.

- Igen az!

- Mi olyan rossz? – kérdezte továbbra is ártatlan hangon.

- Az, hogy idegesítő!

- Mondod ezt te. – lépet mellém nővérem. – Anya! Én most nagyon hálás vagyok nektek! – áradozott. – De képzeljétek, Dorina tönkre tette a cuccaimat. – nyafogott.

- Úgy sajnálom. – mondtam ártatlan hangon. A hazudozásban az egész család tehetséges.

- Már bocsánatot kért érte. – mondta anya. Éljen a hazug énem! Bár hozzá kell tenni én tényleg nem akartam elrontani a dolgait csak egyszerűen útban voltak.

- Miért hiszel mindig neki? – kérdezte sértődötten nővérem.

- Mert én soha nem csinálok semmi rosszat. – szónokoltam tovább.

- Fogd be!

- Majd pont te fogod megmondani, hogy mit tehetek és mit nem!

- Ühm! – szólalt meg hátam mögül egy hang. – Ne, haragudjatok, de ez már elég unalmas. – mondta Fogyi.

- Á, te vagy az Dominik! – mondta anyukám vidáman.

- Domonkos. – javította ki.

- Gyere, Dominik megmutatom a vendégszobát. – mondta tovább anyukám. Szóval, hát az anyukám, mit ne mondjak kicsit néha idióta.

- Megyek veletek! – futott utánuk Zsuzsanna. Az előszobában már csak én és apukám álltunk.

- Ő, meg ki volt? – kérdezte.

- Neked kéne tudnod. – válaszoltam.

- Tudod, hogy az ilyen dolgokat anyád meg sem beszéli velem.

- Hát, ő Fogyi. Aki egész nyáron engem fog őrjíteni. – mutattam be apámnak, újdonsült vendégünket.

- És én erről, miért csak most tudok meg dolgokat?

- Ne, tőlem kérdezd. Én is csak ma tudtam meg. – válaszoltam és utána kimentem még kosarazni egy kicsit a hátsókertbe.

- Dori, kész a vacsora! – szólt ki nekem anyukám.

- Oké, de ne szólíts Dorinak! – mondtam. Leültünk az asztalhoz, ami szokás szerint tele volt ételekkel, amibe az volt a rossz, hogy végül csomó étel a kukába került. Ezért mindig borzasztó sokat kell enni, nehogy az étel pocsékba menjen. Szóval leültünk, csak annyival volt másabb az egész, hogy Fogyi is ott ült velem szemben.

- Fogyi, ide tudnád adni a kenyeres tálcát? – kértem szépen.

- Tessék, Dori. – mondta mosolyogva.

- Ne, hívj Dorinak!

- Akkor te, ne hívj Fogyinak!

- Dori, evés közbe, ne beszélj. – szólt rám anya.

- Rád is vonatkozik! – mondtam anyukámnak.

- Mi, Dori?

- Hagyjuk. – mondtam sóhajtozva.

- Köszönöm szépen most már jól lak…- kezdett bele Fogyi, de miután apa és én fenyegetően néztünk rá, inkább ezt mondta: „Köszönöm szépen most még kérnék. „. Nem fog miatta kidobásra kerülni az étel! Mind hárman hányás közeli állapotban voltunk a vacsora végére.

- Dori, Zsuzsi, eltudnátok mosogatni? – kérdezte apa.

- Persze. – nyöszörögtem.

- Akkor jó éjt. – mondta apa és anyával együtt elmentek a szobájukba.

- Dorina, mosogass el! – utasított nővérem és elment.

- Jó család. – mondta nyöszörögve Fogyi.

- Ugye? – és ezután elkezdtünk röhögni.

- Segítek elmosogatni. – ajánlotta fel.

- Köszi. – mondtam. – Várj!

- Mi az?

- Nem tudok felállni.

- Én sem. – mondta.

- Csak én érzem, úgy hogy ez a hasfájás nem fog egy hamar elmúlni? – kérdeztem. És erre is csak röhögni tudtunk, amennyire a hasfájás engedte.

- Nagyon mozgalmas nap volt. – mondta.

- És ez még csak a kezdet.

- Már csak két és fél hónap, azt fél lábbal is kibírom.

- Majd, meglátjuk. – mondtam.

Összegezve a mai napomat EGYÁLTALÁN nem ilyennek képzeltem el, de ha nem, így történt volna megint csak egy, újabb unalmas nap lett volna.