Sziasztok! Már jó rég nem írtam ide saját költeményt, most megpróbálkozom ezzel, hátha sikerül befejeznem. Véleményeknek és kritikáknak nagyon örülnék.
1. fejezet- Miraen Amaya
A West Blue-n van egy apró és felettébb lényegtelen sziget, a neve Krones. Itt az emberek halászattal és földműveléssel foglalkoznak szabadidőjükben, de az nem sokszor van, csupán akkor, ha épp tűzszünet van, mivel Krones szigetén már évek óta háború az úr, mely két erőszakos, hatalomvágyó férfi miatt jött létre, az egykor ötezer embert számláló virágzó társadalomból, mára csak egy kétfelé szakad ötszáz főt számláló, romokkal körül vett pokol maradt. Hogy a két férfi még jobban kimutassa utálatát a másik felé, óriási határfalakat építtetett a saját „birodalma” felé és ezen a határon átjutni gyakorlatilag lehetetlen, szóval, aki a háború megkezdésénél ott lakott az elfoglalt területen, annak kötelessége volt az ott uralkodó urat szolgálni, ez azóta is így van. Az egyik szigetrészt, Miraen-nek hívják, Miraen nagyúr tiszteletére, a másikat pedg Sieger-nek, Pan nagyúr jóvoltából. Én Miraen földrészén lakom, immár tíz éve. Addig békésen éldegéltem a családommal, de a háború szó szerint mindent tönkre tett. Most már egyedül élek, mivel szüleimet és két bátyámat elvesztettem nyolc évvel ezelőtt. Akkoriban csupán nyolcéves voltam és azt hittem a szüleim elhagytak, de később megtalálva a holttestüket rá kellett döbbennem a szörnyebb igazságra. Alkalmi munkákból és harci segítségből valahogy sikerült eddig túlélnem. Mondjuk az én harci segítségemet senki ne úgy képzelje el, hogy kardokat lóbálva rohanok az ellenfél felé, hanem én egy stratéga vagyok, különböző terveket és ötleteket eszelek ki. Igazi csatatéren csupán egyszer voltam, tíz éve, de többet nem akarok visszamenni oda. Na, szóval valahogy kibírtam idáig, most pedig már tizenhat éves vagyok és egy koszos, nem túl biztonságos panzióba élek, csendese és lehetőség szerint minél zárkózottabban. A nevem egyébként Miraen Amaya, aki itt él az köteles felvenni a Miraen nevet, és, mivel nem emlékszem eredeti nevemre, így a Miraen-t használom. Az Amaya sem az eredetinevem, mivel jobbnak láttam, ha az igazi nevem eltemetem a családommal együtt, hogy új életet tudjak kezdeni és mikor ezt eldöntöttem, pont egy éjjeli zápor tört rám, és ekkor eszem bejutott, hogy az Amaya éjjeli záport jelent, így történt a névválasztásom. Ez a hónap most reatívan békés, fegyverszünetben történik, szóval fellendült a piac, a halászat és a földművelés is, és így egészen biztonságosan lehet sétálgatni Miraen-ben.
A mai napon is, mint minden más reggel, muszáj volt elmennem a piacra, hogy friss halat és egyéb fontos élelmiszereket vásároljak. Amikor odaértem már rengeteg ember volt ott, aminek nem kifejezetten örültem, de muszáj volt beljebb furakodnom magamat. A fülemet ekkor egy párbeszéd ütötte meg.
- Képzeld, mit hallottam! Emlékszel még Don fiára, Karlra? Tudod, az a helyes kisfiú szőkehajjal! Nos, képzeld az hallottam, hogy halálosbeteg, elvileg már nincs sok ideje hátra. – mondta egy öreg pletykás hölgy a másiknak.
- Ó, szegény Don! Soha nem volt szerencséje a nőkkel, most még a fiát is el fogja veszíteni…
Mivel már elegem volt a két pletykás vénasszonyból, inkább arrébb léptem, de ekkor véletlenül beleütköztem egy öregemberbe, aki ennek következtében a földre esett.
- Bocsánat, jól van? – nyújtottam segítségül a kezem, amit ő hálásan el is fogadott.
- Köszönöm kisasszony, most már jól vagyok, de van egy gondom, nem találom ezt a házat, el tudná mondani merre találom?
- Persze. – mondtam és láttam, hogy a Don nagyházat keresi. – Innen nagyon könnyen el tud oda jutni, nézze ott van az a kis utca, nos ott lefordul balra, majd jobb oldalt a harmadik jó magas épület az, higgyen nekem, jól tudom, hiszen ott dolgozom.
- Köszönöm lányom, a kedvességed, ezért hadd adjam neked ezt a nyakláncot. – mondta rekedtes hangon. A nyaklánc gyönyörű volt, a közepén egy csodaszép vöröskő csillogott, de már innen tudtam, hogy nem fogadhatom el.
- Erre nincs semmi szükség, amúgy is én miattam esett el.
- De én ragaszkodom hozzá, hiszen magán csodásan állna. Hadd rakjam fel én magam, hogy megláthassam milyen jól is áll önnek. – mondta és ráhelyezte a nyakamra. – Ahogy gondoltam, fantasztikusan áll!
- Köszönöm szépen. – mondtam meglepetten, hiszen errefelé nem ismerek túl sok jóindulatú embert.
- Viszontlátásra! – mondta és egy pillanat alatt eltűnt a tömegben.
Ezekután megvettem azokat a dolgokat, amikre szükségem lehet és haza indultam, ekkor egy furcsa érzés kerített hatalmába, elkezdtem szédülni és hirtelen a szemeim előtt megjelent egy sötét barlang, melyben csak egy kis fény világított, ezután visszatértem a valóságba, a szédülésem is elmúlt. És ezt az egész incidenst alváshiánynak véltem. Ezekután hazatértem, gyorsan kipakoltam a dolgokat, mert már késésben voltam a munkából, a Don ház takarításában vettem részt jelenleg. Gyors átöltözés után, vetettem magamra egy rövid pillantást a tükörben és észrevettem, hogy nincs meg a nyaklánc, nem tudom, hogy mikor tűnhetett el, de nagyon szomorú lettem miatta, de már nem volt időm többet ezen gondolkodni, mivel el kellett indulnom. Rohanástól kifulladva, de időben érkeztem meg az óriási házhoz, amit minden második nap én takarítottam ki egyedül, kivéve a hálószobákat, ugyanis oda tilos volt belépnem. Már egy jó ideje dolgoztam, mikor az egyik fürdőszoba tükrét törölgettem. És hirtelen megjelent mögöttem, egy eléggé betegnek tűnő, sápad arcú, nagyjából velem egykorú fiú. Borzalmasan fáradtnak tűnt, s szemei alatt óriási karkák húzódtak. A fiú meglepettnek tűnt és egy hirtelen mozdulattal megfogta az egyik karomat és elkezdett ráncigálni.
- Elég! Hagyj békén! Nekem dolgoznom kell. – mondtam és próbáltam kiszabadulni karmai közül, de nem sikerült.
- Maradj már nyugton! Inkább siess! – szólalt meg a fiú elég rekedtess hangon, ekkor hirtelen eszebe jutott a korábbi párbeszéd, rádöbbentem, hogy ez a fiú, Don úr fia, Eliot, akivel még soha nem találkoztam, csak annyit tudtam róla, hogy van.
- Te Eliot vagy, ugye? Mi dolgod van velem?
- Azt majd elmondom később, most csak siess.
- De én nem akarom ezt! Mondtam, és amikor úgy éreztem kicsit engedett a szorításból egy gyors mozdulattal kirántottam a kezem és elkezdtem futni. Ekkor előttem egy férfi jelent meg és azt mondta, hogy „sajnálom kislány” és ekkor fájdalmat éreztem a hasamban.
Hirtelen mozdulattal kinyíltak a szemeim, egy instabil talaj volt alattam, hamar rájöttem hogy egy kisebb hajón vagyok, ekkor hangokat hallottam.
- Miért kellett leütnöd? – hallottam meg hirtelen Eliot rekedtess hangját. – Hiszen jobb, ha nem ellenkezik sokat, úgy jobban a hasznunkra válik.
- Egyszerűen csak ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. - jött a válasz.
Jobban körbe néztem, egy kis kabinban voltam, egy ágyon ülve, nem voltam megkötözve, de az ajtó bevolt zárva. Hirtelen lábdobbanásokat hallottam egyre közelebb és közelebb. Megláttam az asztalon egy kis kést és azonnal magamhoz vettem, beálltam az ajtó mögé és vártam, hogy valaki benyisson, ez meg is történt, egy hirtelen mozdulattal előugrottam, és a kést szorosan a nyakához állítottam, csupán pár mm választott el attól, hogy elvágjam a torkát.
- Miért raboltatok el!? Mi a célotok!? El akartok engem adni!?
